Oldalszám: 468
Kiadás éve: 2009
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Kamper Gergely
Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a
Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy
gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal
borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest
aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok
mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem –
bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek,
hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali
külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen
nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába:
édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért
érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az
édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az
Árnyvadászok tudni szeretnék...
Furán
érzem magam, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabkát, és valahol a
testemen egy lyuk tátong, de még én sem tudom, pontosan melyik részén a
testemnek. Az az egyetlen baj velem és a könyvekkel, hogy túlságosan egymásra
találunk, és ezáltal több tucat kedvenc könyvem van.
Beszéljünk egy kicsit a
természetfeletti lények világáról. Mivel a regényben hemzsegtek a különféle
szörnyek, úgy gondoltam, elmondom a véleményemet erről. Óriási fantasy rajongó
vagyok, ugye a The Vampire Diaries a kedvenc sorozatom, így hát mondhatni
megszállottan odavagyok ezért a különleges világért. Néha elagyalok, hogy mi
van, ha valóban léteznek vámpírok, vérfarkasok és boszorkányok. Teljességgel
irracionális lenne, de akkor vegyük például Jézust, aki elvileg csodákat tett,
vízen járt és feltámadt. Az nem volt természetfölötti, akár a vámpírok? Minden
csak hit kérdése, de ezt a szemére lehetne hányni az egyfolytában templomba
mászkáló katolikusoknak, akik viszont nem hisznek az e fajta lényekben.
Szívesen
megejtenék egy csevejt az írónővel, Cassandrával, hogy ő vajon miként vélekedik
erről a témáról. Na, lépjünk a tettek mezejére, jöjjön a Csontváros elemzése.
A
címe érdekes, ez volt az első, amit megállapítottam. A könyvek címeinél is
különböző kategóriák vannak. A különlegesek és szépek, az átlagosok és a
kifejezetten rosszak, amelyek nem illenek a történethez. Dettó ugyanez a
borítónál. A Csontváros borítója szerintem gyönyörű, főleg a színek kavalkádja.
Lehet,
hogy velem van gond, de nekem eleinte olyan Harry Potter feelingje volt, hogy a
számat húztam. A mondén szó totál hasonlít a muglira, valamint a rengeteg
varázslat és hókuszpókusz, meg persze Cassandra elképesztő fantáziája. J. K.
Rowling képzelete olyan lehet, mint egy film, mindenféle remek sztorival
vegyítve, ahogy Cassandráé is.
Főszerepben
Clarissa Fray, becenevén Clary, a tizenöt éves lány, aki egyik este akarata
ellenére belekeveredik egy ügybe, pontosabban az Árnyvadászok sötét, kalandokkal
teli ügyébe. Gyökeresen felfordul az élete, nemcsak neki, hanem a legjobb
barátjáé, Simoné és az egész családjáé.
Kezdjük
ott, hogy Clary hiába szimpatikus, eszméletlen idegesítő tudott lenni. Ritkán
vagyok maximálisan megelégedve a főszereplővel, és ez sajna nem tartozott azon
ritka esetek közé. Jace-t rögtön a szívembe zártam, de igazából nekem ez az
egész mizéria egy srácról szólt, méghozzá Alec Lightwoodról! Szerintem igazából
ő volt az, aki a legtöbbet szenvedett, és persze Simon. Jace nagyobb mártír,
mint azt sokan hinnék, de Simon és Alec…
Mire
annyira belebonyolódtam, hogy szinte láttam magamat a szereplők mellett
tevékenykedni a könyvben, én megőrültem. Hisztérikusan csapkodtam, sóhajtoztam,
ámuldoztam… annyit ütöttem az asztal, mint az őrült, de a regény egyre csak
visszaütött. Konkrét részleteket nem mondhatok, hiszen megkímélek mindenkit a
spoilerektől, ebben az olvasásélményben olyan titkok rejlenek, hogy az állati!
Cassandra csavarja a szálakat, kibogozni viszont már egy nehezebb tortúra.
A
Csontváros végeztével bővült a kedvenc regényeim listája, és még ma belevágok a
2. kötetébe, a Hamuvárosba!
Történet:
IMÁDOM!!!!
Fogalmazás:
Remekül és rendkívül választékosan van megfogalmazva, elém tárultak az
események.
Borító:
Ahogy elmondtam, meseszép a színkeverék.
Szereplők:
A legtöbbet bírtam, főleg a Jace-t, Claryt, Simont és természetesen a Lightwood
tesókat, Hodge pedig sosem stimmelt igazán, úgyhogy nem lepődtem meg rajta.
Kedvenc
karakter: Alec, Simon, Jace (Hatalmas Alec Lightwood fan lettem!)
Ami
megragadott: Úgy általában… minden. Az egész könyv megragadott, és még mindig
nem engedett el. (:
Utóirat: Hamarosan jön a film belőle. Én személy szerint nagyon várom. ;)
Tegnap kaptam ezt az újságot egy remek moziposzterrel, amit ki is rakok a szobámban. A trailert láttam, és izgalmasnak ígérkezik. A színészválasztás pedig szerintem átlagon felülinek tűnik. :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése